Madarak iránytűvel.

Több kutató régóta gyanítja, hogy a madarak a föld mágneses erővonalait is érzékelik, ezért találnak haza nagy távolságokból a postagalambok, ezért repülnek földrészeken át a vándormadarak. Az egyik elmélet szerint a madarak orrában apró vasszemcsék helyezkednek el. A másik változat szerint szemük nemcsak a fénysugarakat, hanem a mágneses erővonalakat is "látja". Henrik Mouritsen és munkacsoportja azt akarta kideríteni oly módon, hogy vörösbegyek egy csoportjában kioperálta a háromosztatú ideget, amely az orrlebenyektől szállítja az információkat az agyba. A másikba azt az agyfelületet távolította el, ahová befutnak a szemből az úgynevezett páraalkotó fotószemcsék jelei, ezekről feltételezhetők, hogy mágneses iránytűként működnek. Ezután olyan kupolába helyezték őket, amelynek északi mágneses polusát 120 fokkal elforgatták. Az első csoport vörösbegyei a helyes északi irányt választották. Ám a második csoport tagjai nem tudtak tájékozódni. Vagyis valószínű, hogy a vörösbegyek úgy érzékelik a Föld mágneses erővonalait, ahogyan mi az autópályán látjuk a sávok választóvonalait.

   Forrás: TVR Újság. XIII. évf. 27. sz.                      (g)

 

Hogyan változtatják a színüket?  

Amerikai tudósok leleplezték, hogy néhány lábasfejű milyen módon  tudja magát tökéletesen álcázni. Ehhez egy különleges fehérje segíti őket a bőrükben, amely tükörként viselkedik. Visszaveri szinte az összes ráhulló fényt. Noha egyébként a természetben hasonló fehérjék csak ritkán fordulnak elő, a polipok és a szépiák néhány sejtjei ezzel telítettek. Az ilyen sejteket leuforoknak nevezik, amelyek segítségével a tulajdonosuk képes egybeolvadni a környezetével. A tengerfenéken tartózkodáskor visszatükrözik a homokot és a követ, vízszint alatti úszásnál pedig a fényjátékokat a víz és a levegő határán. A tudósok a szinte minden fényt visszaverő anyagot a telekommunikációban kívánják fehasználni.

                   

            Fotó:www.croisieres-mango.be 

Forrás: 3. Évezred 2007. május.

 

A páva.

A páva (Pavo cristatus) Indiából és Délkelet-Ázsiából származik, innen tejedt el az egész világon. Ha teljesen széttárja a farktollait, 200 feltűnő kékeszöld pettyel is dicsekedhet. És erre várnak a nőstények, számukra ugyanis a pettyek mennyisége döntő a választásnál. Ebből következtetnek ugyanis kérőik egészségi állapotára.

Van olyan tudományos nézet, amely szerint a legterebélyesebb tollazatú hímek azért a legellenállóbbak, mivel képesek ezzel a nehéz teherrel huzamos ideig együtt élni. Így aztán az sem csoda, hogy a kifejlett hímeknek nagy háremük van, akár egytucat nősténnyel is párosodhatnak. Miközben a kevés pettyűek csak csendben irigykedhetnek.

                Fotó: ZOO.ARCHIVE.DE

    Forrás: 3. Évezred 2007. Május. 

 

Az élőlények először körülbelül 300 millió évvel ezelőtt kezdték uralni a levegőt. Akkoriban kezdték fölcserélni az első szitakötők a lábakon való lassú és veszélyes mozgást a repülésre, amely eleinte meglehetősen primitív volt. Egyszerűsége ellenére biztosan működött is, mivel a szitakötők máig hasonlóképpen repülnek. A levegőben való mozgás az azóta eltelt időszakban mégiscsak számos változáson ment keresztül, és olyannyira hatékonnyá vált, hogy számos formáját a gerincesek is alkalmazzák.

Az evolúció olyan eszközökkel és képességekkel ruházta fel a rovarokat, amelyeket az emberek csak irigykedve figyelhetnek.

A rovarok nem egyik napról a másikra tettek szert a repülés képességére. Szárnyaik fokozatosan alakultak ki bőrük kemény nyúlványaiból, amelyek elsősorban a végtagok védelmére szolgáltak.

 Például a mai szitakötők elődei idővel "rájöttek", hogy pajzsukat másképp is tudják használni, és elkezdtek a segítségükkel vitorlázni.

Akár 1000 szárnycsapás másodpercenként

A szitakötők a levegőben maradásra a nyers erőt használják. Szárnyaik ugyanis a legnagyobbak közé tartozik az egész rovarvilágban, még ha a mai szitakötők szárnya korántsem hasonlítható sok millió éves elődeikéhez. Akkoriban a szárnyuk fesztávolsága elérte a 75 centimétert. A szárnyaik felhajtófelülete ugyan elegendő is lehetne az egyszerű vitorlázásra, a valódi repüléshez azonban szükség van egy nagy teljesítményű motorra. De ebben a kategóriában is jeleskednek a primitív repülőbajnokok. Amíg a rovarok többsége "csak" 520 szárnycsapással repül másodpercenként, némely bögölyök és zengőlegyek, vagyis a szitakötőkkel rokon régi fajok 1000 szárnycsapásra is képesek másodpercenként. Ez a magas frekvenciaszám fiziológiai szempontból teljesen elérhetetlennek tűnhet. Az izom-összehúzódások gyorsaságának az idegingerületek átvitele, illetve az izmok összehúzódási reakciója szab határokat. Ez a sebesség azonban nem mérhető a másodperc ezredrészében, sokkal inkább tizedmásodpercekben.

Az ősi motorok bemelegítése

A szitakötők két izomcsoporttal közvetlenül vezérlik szárnyaikat. A két izomcsoport felváltva működő összehúzódásával és elernyedésével mozgatják szárnyaikat le és fel, tartalékolva azonban még egy mutatványt.

Izmaik felmelegedése után egyfajta turbóhajtást aktiválnak. A szokványos üzemmódban, amikor minden összehúzódást önállóan irányítanak, átkapcsolnak nagyobb frekvenciájú vibrálásba, amelyet a szitakötő csak részben tart tudatos felügyelete alatt, viszont a rezgés jóval gyorsabb. A szükséges hőmérsékletre való bemelegítés, majd az azt követő repülőizom-vibráció nélkül egyetlen szitakötő sem lenne képes a felemelkedésre.

A szükséges hőmérséklet egyenes arányban áll a faj méretével. Míg a kisebb szitakötők már 12 C-nál készek az indulásra, a nagyobb fajoknak 20 C-os hőmérsékletre van szükségük. Emellett azonban nem kell attól tartaniuk, hogy egy megeröltető tevékenység kellemetlen felhevülést okoz. Ha a rovar kezd túlmelegedni, egyszerűen átkapcsol vitorlázó üzemmódba, és néhány másodpercig hűti magát a szembeáramló levegővel.

Amikor a vitorlázás már nem elég

Az egyszerű rovarok repülési tudományukat még abban az időben kezdték, amikor a levegő egyedüli urai voltak. Nem veszélyeztette őket semmilyen madár vagy denevér, sőt az első repülő gerincesek, a pteroszauruszok csak 50 millió évvel később tudták utánozni őket. A rovarok akkoriban csak vitorláztak, nem volt szükség a gyors reakcióra, a levegőben semmilyen veszély nem fenyegette őket. A mai rovarok is mutatnak azonban hajlamot az efféle repülésfajtára, és olykor vitorláznak kicsit.

A magasabb rendű rovaroknak azonban már nem volt ilyen szerencséjük. Abban az időben fejlődtek ki, amikor a levegőben szinte azonos veszély állt fenn, mint odalenn a dzsungelben, ezért valami hatékonyabbal kellett előállniuk az ősrégi vitorlázásnál. A legtökéletesebb repülőbajnokok a helikopterhez hasonló módon használják szárnyukat, és teljesen elutasítják a vitorlázást.

A poszméhek csalnak?

Talán szakmailag a legérthetetlenebb repülő rovarok a poszméhek. A kutatóknak még minig nem fér a fejükbe, hogyan képesek a levegőben tartani a vékony szárnyak a nehéz testet.

(A méhek a szárnyaik forgatásával és örvénykeltéssel felhajtóerőt hoznak létre, hogy hatékonyan tudjanak repülni).

(A bögölyök képesek még akár a másodpercenkénti 1000 szárnycsapásra is).

Már régóta minden évben megjelenik néhány aerodinamikai tanulmány arról, hogy a kutatók igyekeznek kideríteni a dongó repülésének energetikai oldalát az utolsó felhasznált kalóriáig. Minden tanulmány különböző eredményt hoz, és mindenki azt állítja, hogy végre megfejtették az évekig érthetetlen rejtélyt. Az eltérések ellenére egy dolog biztos: a poszméhek olyan ügyesen forgatják szárnyaikat és keltenek örvényt, hogy a képzett légáramlatok elegendő felhajtóerőt termelnek ahhoz, hogy a kövérkés rovarokat ott tartsák, ahol éppen vannak. A felelős mindezért az egyes örvénylési sebességek eltérése az egyes örvények és légtömegek között a dongó teste előtt és után. Az elegendő felhajtóerőhöz azonban szükség van nagy sebességre is. Mint ahogyan a szitakötőknek, a dongóknak is meg kellett valahogyan békülnie azzal, hogy sokkal gyorsabban kell mozgatnia a szárnyait, mint ahogy izmaik győznék összehúzódással.

Hogyan kell hatékonyan dolgozni?

A fejletebb rovarok a hatékony munka broblémáját kissé más módon oldják meg, mint a "turbó" hőaktiválásával. Izmaik egyetlen idegi impulzusra rögtön 40 összehúzódással válaszolnak. Ráadásuk az izmok nem közvetlenül a szárnyakhoz kapcsolódnak, hanem a mellkas rugalmas oldalfalaihoz, amelynek vibrálását a gyors összehúzódással idézik elő. Innen azután a mozgás áttevődik a szárnyakra.

A csuklós rögzítésnek egy alapvető oka van: a rovarok szárnyaiban nincsenek izmok, emiatt a gerincesek szárnyaival ellentétben nem tudják változtatni azok alakját. Ezért szükséges, hogy legalább körbe forogjanak, és a munkavégzési mozgáskor (lefelé csapáskor) a lehető legnagyobb felülettel "támaszkodjon" a levegőre, a felfelé mozgáskor viszont a legkisebb légellenállást váltsa ki.

A nagy szárnyú fajok (a fülbemászók vagy a tücskök) a viszonylag lassú szárnycsapkodás hatékonyságát a szárny két részre történő osztásával fokozzák. A lefelé irányuló mozgáskor mindkét rész teljes felülete együttesen "működik", a jobb összhang és nagyobb stabilitás elérését a hátsó rész elülső szélén lévő horgok segítik, amelyek megfogják az első szárny hátsó szélét. Felfelé mozgáskor a szárnyak egymásra fekszenek, így csökkentik a légellenállást okozó felületüket.

(A fákon élő békák a lábujjaik között lévő hártyáikat használják vitorlázásra).

     

(A lepke a szárnyait nemcsak repülésre használja, hanem az őt fogyasztók elijesztésére is).

(Az evolúció egyik kivételes példánya a repülő hal. A vízben az úszáskor szárnyaik szorosan a testükhöz simulnak, és csak farkúszójukat használják a haladáshoz).

(A fosszíliák fokozatos átmenetet mutatnak a vitorlázó fán lakó dinoszauruszoktól).

Miért repülnek a kígyók?

A gerinceseknek sokkal később tetszett meg a levegőben repülés, mint a rovaroknak, ennek ellenére a megtett út sokban hasonlít egymásra. Például rendkívül megszerették a vitorlázást.

Az első eddig ismert gerincesek, a másodkori hüllők, a pteroszauruszok, amelyek 220 millió évvel ezelőtt uralták a levegőt, jobbára a vitorlázásra hagyatkoztak, amelyet csak néha egészítettek ki bőrhártyaszerű szárnyuk csapásaival. Ez azonban csak a régebbi és nagyobb fajokra volt érvényes.

Feltételezhető azonban, hogy keletkezésüket megelőzte néhány állatfaj fejlődése, amelyeknek nem volt szárnyuk, csupán bőrhártyájuk, amely a mellső végtagok ujjai között voltak kifeszítve. Ahogy változtatták testük felületét, lehetővé tették a lassulást és a landolás idejének elnyújtását. Pontosan úgy, ahogy azt látjuk néhány emlősnél és csúszómászónál.

(A gerincesek között a kígyóknak jár az elsőség, amelyeknek szintén megvolt a repülő ősük, a pteroszaurusz képviseletében, körülbelül 250 millió évvel ezelőtt.)

A mókusok sárkányrepülése

Annak ellenére, hogy csak nehezen nevezhetnénk szárnyaknak a mókusok bőrhártyáit, pontosan olyan elven használják azokat, mint a repülők vagy a vitorlázó madarak a szárnyaikat. Az első és a hátsó végtagok között bőrhártyák nőnek, amelyek a végtagok széttárásakor kifeszülnek, és megháromszorozhatják tulajdonosaik testének hordozófelületét.

A repülő rágcsálók szándékosan olyan pozíciót vesznek fel, hogy testük hátsó része valamivel alacsonyabban legyen az elsőnél, így az áramló levegő ugráskor felhajtóerőt képezzen a hártyán. Éppen úgy, mint a repülő szárnya, a mókus is két részre osztja a légtömegeket. A felsőben a levegő változatlan sebességgel áramlik, az alsóban lassul. A gyorsabban áramló levegő miatt a "szárny" fölött alacsonyabb nyomás alakul ki, így az alsó légtömeg felé nyomja a szárnyakat. Tehát azonos elven működik, mint a sárkányrepülés. A keletkezett felhajtóerő elegendő a repülő mókusoknak ahhoz, hogy a fáról ugrást több száz méterrel is megnöveljék. Például a kis repülő mókus képes 400 méterre is elvitorlázni.

Az aerodinamika törvényeit így kiválóan kihasználják az európai és az észak-amerikai repülő mókusok, a délkelet-ázsiai mókusok, valamint néhány ausztráliai és új-guineai repülőerszényes-faj.

Az emlősök előbb uralták a levegőt mint a madarak

2006. év végén az amerikai Nature tudományos folyóiratban egy cikk jelent meg a legősibb repülő emlősről. A Kínában talált megkövült leletek alapján a mai repülőmókusokhoz hasonlít (rágcsálók bőrhártyával a végtagjai között, amelyek lehetővé teszik a fáról ugrást és vitorlázást). A paleontológusok a korát 130 és 164 millió év közé teszik.

Érdekes kígyószokások

A távolba ugrásra a kígyók is képesek. Valószínűleg a legérdekesebb csoportba tartozik az éjjeli falakó kígyó Délkelet-Ázsiából, valamint az egy-másfél méteres siklók csoportja. Ezek olyannyira megkedvelték a vitorlázást, hogy az evolúció folyamán megváltozott a testfelépítésük is.

Egyszerű oka van annak, hogy miért adták fel néhány szokásukat a repülés kedvéért: legkedveltebb csemegéik ugyanis a madarak, a denevérek és a gekkók. Ezek az apró gyíkok és a repülő finomságok valószínűleg gyorsan megszöknének a torkos kígyó elől, amely nem képes elszakadni a fa ágaitól, ezért a repülő kígyónak nem volt más választása, mint hogy megtanul repülni. A kígyóknak ezt a szokatlan mozgást az teszi lehetővé, hogy bordáikat a nyugalmi függőleges állapotból vízszintes irányba mozdítsák el, megnövelve ezzel testük felületét. Elegendő tehát lendületet venni, az ág végén nem lefékezni majd a bordákat szétnyitni és vitorlázni.

(Az éjjeli falakó kígyók képesek bordájukat vízszintesre feszíteni. Emiatt könnyedén elvitorláznak a zsákmányukért).

 Tűzokádó sárkány

A repülő kígyók azonban nem az egyedüli képviselői napjaink csúszómászóinak, amelyeknek megtetszett a levegő. Rendkívül érdekes faj egy különleges gekkó, amelynek tréfás nevet adtak: repülő sárkánygyík. Hétköznapi körülmények között ez a 25 centiméter hosszú gyík fákon mozog a délkelet-ázsiai őserdőkben és hangyákra vadászik. Nem látható rajta semmi kölönleges. Ha azonban veszélybe kerül, és el kell menekülnie ellenségének éhes álkapcsa elől, vagy át kell jutnia egy másik fára további rovarak felkutatásáért, egy ki tűzokádó sárkányhoz emlékeztető formát ölt. A kígyókhoz hasonlóan ennek a fajnak is szétnyíló bordái vannak, amelyeket bőrhártya köt össze. Ezeket élénkvörös színű, körülbelül 10 centiméter széles legyezőformává nyitja szét.

(A repülő sárkánygyík veszély esetén egyszerű gyíkból repülő sárkánygyíkká változik).

Legnagyobb élő sárkányrepülő

Hosszú ideig a paleontológusok úgy gondolták, hogy a történelem legnagyobb repülő élőlényei az óriás pteranodonok voltak, 90 millió évvel ezelőtt éltek, és a felnőtt egyedek szárnyfesztávolsága elérte a 8 métert (tömegüket 15 kilogrammra becsülik).

A legnagyobb ma is élő madár, a kondorkeselyű 3,5 méteres szárnyfesztávolsággal büszkélkedhet.

  Kondorkeselyű

2005 végén azonban német és angol kutatóknak sikerült Mexikóban felfedezni egy 150 millió éves fosszilis leletet, a Quetzalcoatlust amelynek szárnyfesztávolsága kifeszítéskor elérte a 18 métert. Nagyon keskeny szárnyszélessége (körülbelül 1 méter széles lehetett) ellenére feltételezhető, hogy a levegőben való mozgáshoz inkább a vitorlázást használta, és csupán néhány szárnycsapást végzett a sebesség növelésére vagy az irányváltásra, de azt állítólag mesterien csinálta. Képes volt megtalálni a felhajtó légáramlatokat, és a tengerszint közvetlen közelében is repült, ahol halakra vadászott.

Tökéletes repülő felszerelés

A repülésre képes néhány békafaj is Dél- és Közép-Amerikában vagy Délkelet-Ázsiában él. Az apró békáknak a vitorlázásnál a lábakon lévő elnyújtott ujjak közötti hártyák, az U alakban kerekedő hasfali rész, a végtagok mentén lévő bőrszerű szegélyek vagy a fenékrészen lévő bőrszerű képződmény - egyfajta zseb - segítenek a repülésben. Ez utóbbi repülés közben, felfúvódik és megkönnyíti a testet.

Némely varangy ezzel a módszerrel képes 15 méteres távolságra is elvitorlázni. Ez a néhány centiméteres testméretükhöz képest valóban tiszteletreméltó teljesítmény.

Amikor a halak megúnják a vizet...

A két édesvízi halfajcsoporton kívül, amelyek képesek kiugrálni a vízből, és a zsákmány után kis távolságokat vitorlázni (afrikai pillangóhal és a dél-amerikai szerkercelazac), a repülésével vált híressé egy tengeri halcsoport, a repülőhalfélék is, amely hozzávetőleg 50 fajt foglal magában. Ezek a vitorlázást a ragadozók elöli menekülésre használják.

   Repülő halak

A levegőben való mozgást átlagon felüli méretű melluszonyaik teszik lehetővé, amelyek 4-10 másodpercig képesek a levegőben tartani a halakat, és ez idő alatt 30-50 méter távolság megtételére is képesek. A levegőben kétszeres sebességgel is tudnak haladni, mint a vízben, vagyis akár 60 km/órával. Kedvező feltételek mellett azonban néhány száz méter megtételére is képesek.

Némely halfaj emellett a szintén nagyra nőtt hasúszókkal is segít a repülésben. A repülő halak többsége az Atlanti-, az Indiai- és a Csendes-óceán melegebb vizeiben él, és planktonnal táplálkozik. Úszáskor "szárnyaikat" szorosan testükhöz szorítják, és általában farkuszonyukkal mozognak.

(Az Exocoetidae halak a ragadozók elöli menekölésre a vitorlázást használják - amelyre nagyméretű mellúszóikkal képesek).

 

A levegő urai a madarak!

A föld felszínétől gerincesként először a pteroszauruszok rugaszkodtak el 250 millió évvel ezelőtt. Ennek alapján azt hihetnénk, hogy ez alatt az idő alatt az élőlények tökéletesítették ezt a tudományukat. Ennek azonban az ellenkezője igaz, a pteroszauruszok kisebb fajai voltak a Föld történetének a repülőbajnokai.

A másodkori "madárgyíkok" nagyon sokszínű csoportot képviseltek. Fellelhetők voltak közöttük olyan fajok, amelyek nem voltak nagyobbak a mai cinkéknél, de voltak olyanok is, amelyeknek mérete vetekedhetne egy sugárhajtómőves repülőével. Hosszú ideig a pteroszauruszokat tökéletlen repülő állatoknak tartották, amelyek az időjárás viszontagságainak voltak kitéve. A kutatók sokáig a sárkányrepülősök szerepében tűntették fel őket, amelyeknek az induláshoz egy magas hegyoromra volt szükségük, repüléskor pedig a levegő felhajtóáramlataira és a szélerőre hagyatkoztak. 2003-ban azonban megjelent egy a pteroszauroszok koponyájával és szárnyaival foglalkozó tanulmány, amely szerint a fajok többsége a repülést teljes mértékben uralta, és olyan mutatványokra is képes volt, amelyről a mai madarak álmodni sem mernek.

Miért nem szédülnek a madarak?

A madarak levegőben való tájékozódása egy kissé más irányítási rendszert igényel, mint a szárazföldi. A test három dimenzióban végrehajtott hírtelen irányváltásainak semmilyen körülmények között nem szabad kibillentenie a repülő állatokat az egyensúlyukból. Ha minden hirtelen mozdulatra megszédülne a ragadozó madarak feje, könnyen elveszíthetnék az ebédjüket. Rosszabb esetben saját bőrükön tapasztalhatnák meg a fizika tanítását a gravitációs gyorsulásról, a test hajlékonyságáról és deformációjáról... A madaraknak ezért az emberrel szemben sokkal fejlettebb az agyuknak az a része, amely a test ellenőrzéséért felelős mozgás közben. Egy agyi rétegről, a flucculusról (pelyhecske) van szó, amely a test, a nyak és a fej kölcsönös helyzetéről érkező információkat értékeli, majd ezen adatok alapján innen indulnak a szemizmok felé az utasítások. A hasonló koordináció azért is fontos, hogy az élőlény hírtelen mozdulatok hatására is megtartsa szemének helyzetét egyazon ponton, például a zsákmányon.

A levegő akrobatái

A pteroszauruszok fellelt megkövült leleteinek részletes számítógépes tomográfos vizsgálata azt mutatja, hogy pelyhecskéjük négyszer nagyobb térfogatú volt a madarakénál. Amíg a törpepapagájok megelégszenek az agyuk 2 százalékával, addig a pteroszauruszoknál ez 7,5 százalék volt. Hasonló eredményre jutottak az egyensúlyi szervek összahasonlításakor is.

Minden gerincesnek a belső füléből három félkör alakú csatorna (félkörös ívjáratok) indul ki, amelyek egymásra kölcsönösen merőlegesek. Ezek folyadékot tartalmaznak, amely a tehetetlenség hatására a fej mozgásához viszonyítva kissé lemarad a többi szövettől, és csatornák érzékeny falait érinti. A folyadéknak ezek az érintései idegimpulzusokat váltanak ki, amelyek az agyi pelyhecskébe haladnak kiértékelésre. A pteroszauruszok egyensúlyi szerve hozzávetőleg kétszer akkora volt, mint a mai madaraké. Ugyanakkor bebizonyosodott, hogy minél gyorsabban mozognak a madarak, annál nagyobbak ezek a csatornák a fülben. Ezzel szemben egy termetes elefántnak a teste méreteihez viszonyítva viszonylag elhanyagolható, a fürge mókusok ugyanakkor e tekintetben megközelítik a madarakat.

A pelyhecske és az egyensúlyi szerv nagysága arról tanúskodik, hogy sokkal könnyebben voltak képesek a pteroszauruszok megbírkózni a hirtelen mozgással és a nyaktörőbb irányváltásokkal, mint napjaink repülő egyedei.

Szárnyak érzékeny szenzorként

Szárnyaik is arról tanúskodnak, hogy repüléskor az őskori csúszómászók sokkal több mindent tartottak az ellenőrzésük alatt, mint a mai verebek vagy sólymok. Nemcsak hordozófelületként és vitorlaként használták azokat, hanem a részletes térképrajzot nyújtó érzékeny szenzorok szerepét is betöltötték. Szó szerint letepogatták a repülési útvonalakat.

A vékony hártyaszerű szárnyak, amelyek a mellső végtagok negyedik elnyújtott ujjához voltak szorosan feszítve, vékony hajszálakkal voltak belül átszőve. A kövületekből jó ideig nem volt nyilvánvaló, hogy ezek a formák valójában mit is rejtenek magukban, így a paleontológusok sokáig csak egyszerű erezetnek tekintették.

A valódi valódi elhelyezkedésről csak a kiváló állapotban, a finom üledékekben fennmaradt kövületek győzték meg őket. Bebizonyosodott, hogy kötőszövetként finom merevítésül szolgáltak, egyfajta bordázatot képezve, amely az ideg- és izomszövetekhez kapcsolódott. Vibrációjuk tájékoztatta a pteroszauruszt a szárnyak helyzetéről és a légáramlatokról, így hatékonyan és időben reagálhatott bármilyen változásra.

 A hártyás szerkezet számtalan finom idegszálat hordozott, amelyeket sűrűn átszőttek az idegszálak, és az agynak információkat közvetítettek a hőmérsékletről, a nedvességről és a légáramlatról, valamint az izmok pillanatnyi működéséről. Érzékenységük lehetővé tette az utasításokra való gyors reakciókat, és tucatnyi izom finom mozgatásával a szárny helyzetének pontos beállítását. A gyors, fordulékony és igen pontos "vadászrepülőknek" nem volt akadály a halfogás a másodkori tengerek felszíne felett.

Egy kicsit nagyobb denevérek?

A jelenlegi fajok közül a pteroszauruszokhoz külalakra leginkább hasonló állatok a denevérek. Faji sokszínűségükkel a legnagyobb fajszámú emlőscsoportba tartoznak. Hasonlóan elődeikhez, ezek is hártyás szárnyaikat használják a levegőben maradáshoz, amelyek a mellső lábaikhoz kapcsolódnak. Ugyanúgy, mint ők, a denevérek is képesek kiválóan manőverezni és irányt váltani a levegőben a hordozófelület széles tartományban való állíthatósága miatt.

Amíg a pteroszauruszoknak könnyített testfelépítésük és jellegzetes mellcsontjuk volt, amelyre a madarakhoz hasonlóan a hatalmas repülőizmok tapadtak, a denevéreknek nélkülözni kell ezeket az anatómiai előnyöket. Mindezt a nagy hordozófelülettel és a szárnyak jelentős mozgékonyságával helyettesítik. A pteroszauruszok egyetlen ujjra húzott hosszú és vékony szárnnyal manővereztek, a denevérek azonban a hártyájukat nemcsak a négy ujjukra húzták, hanem a teljes könyökre és karra. A hordozófelületbe bekapcsolták a hátsó végtagokat is.

Hogyan függjenek úgy, hogy közben ne essenek le?

Az ilyen jellegű testfelépítés az oka annak, hogy a denevérek a barlangok mennyezetén függeszkedve, fejjel lefelé pihennek. A repülőhártyák (patagia) teljes feszességét csak úgy érhetik el, ha megfeszítik a hátsó végtagjaikat is. Másképp nem tudnának sem elrugaszkodni, sem nekifutni. Egyedüli dolog marad számukra egész testükkel megfeszülni, és egyszerűen leesni.

Emiatt a furcsa szokás miatt egy jól átgondolt mechanizmust fejlesztettek ki, ami lehetővé teszi, hogy korlátlan ideig függeszkedhessenek, testük megtartásához pedig nincs szükségük erőkifejtésre. Ha ugyanis a többi emlős be akarja hajlítani az ujját, össze kell húznia az ujjai belső oldalán lévő izmait, amellyel meghúzza az ínszalagokat a végpontokon, és egymáshoz közelíti azokat. Az ügyes denevér azonban "rájött", hogy az ujjizmokat jobb lenne egyenesen rákapcsolni a farizomra. Fejjel lefelé függve az inakat a test súlya feszíti meg, és az ujjak összezárásához az ág vagy a mélyedés körül a barlang falában nincs szükség erőkifejtésre. A függesztésről a gravitáció gondoskodik, a denevértől nem igényel semmilyen tevékenységet. Ha pedig ebben a helyzetben múlik ki, addig függve marad, amíg egy másik lény fel nem falja.

Radar a szemek helyett

A denevér repülési és térbeli tájékozódása alapvetően különbözik a pteroszauruszétól. A denevér ugyanis a látás helyett az echolokációt használja a tájékozódásra. Folyamatosan - az emberi fül számára hallhatatlanul - sípol, és másodpercenként képes kiadni akár száz magas frekvenciájú hangot.

A visszaverődő hanghullámok jellegétől függően határozza meg minden környező tárgy pontos helyzetét. Ezeket azután a memóriájában raktározza el, és képes feltérképezni 4000 különböző hangjelzést is. A zsákmány távolságát, nagyságát vagy mozgási irányát a hanghullámok hosszából és frekvenciájából következteti ki.

Tollas dinoszauruszok

Még ha a madarak kevésbé hasonlítanak is a pteroszauruszra, mint a szárnyas emlősök, a madarakban sokkal több közös tulajdonság van, mint az egyedüli repülő emlősünkben a Földön. A pteroszauruszok nagyon közeli rokonai voltak a dinoszauruszoknak, és a madarak valószínűleg közvetlenül a dinoszauruszokból fejlődtek ki. Ráadásul a két élőlénycsoportnak számos repüléssel kapcsolatos anatómiai jellemzője (például a korábban említett üreges csontok, mellcsont) közös, míg az emlősöknél ezek a bélyegek nem fejlődtek ki.

A pteroszauruszoktól eltérően, amelyek a másodkor idején a nagyon meleg légörvényeket szelték a trópusi erdők, mocsarak és óceánok felett, a mai madaraknak kedvezőtlenebb klimatikus viszonyok között kellett felemelkedniük. Erre szolgál a tökéletes természetes hőszigetelő anyag, a pehelytoll, mely annyira könnyű, hogy a madár testsúlyát sokkal kisebb mértékben növeli csak meg mint a szőrzet az emlősökét.

A tökéletes anyaghasználat

A pehelytoll, mint ahogyan a szőrzet vagy a csúszómászók pikkelyei is, a bőr átalakulásával keletkezett. Amíg a finom pehelytoll inkább csak a madártest hőszigetelésére szolgál, a fedőtollak védik a pelyheket az időjárás viszontagságaitól, és feladatuk a szárnyak és a fark felületének növelése.

A pehelytollat finoman szétfoszlott tollszár alkotja, a szárnyak és a farktoll, valamint a többi külső toll szerkezete azonban lényegesen összetettebb. Egy erős központi tollszárból nőnek ki a keresztirányú ágak azzal, hogy mindkét irányba vékony sugarakat bocsátanak ki. A felső sugarak kis horgokat viselnek, amelyek a következő ág alsó sugaraihoz rögzülnek. Emiatt a rendszer miatt könnyed toll (a tollszár körüli rész) erős széllökések esetén is megtartja az alakját.

A leghosszabb tollai a nemesített japán főnixtyúknak vannak, elérik a 10 métert is.

Könnyített szerkezet

A madarak azonban a levegőben tartózkodáshoz további anatómiai különlegességekkel is fel vannak szerelve. A haránt irányú finom lamellákkal kitöltött üreges csontok alkotják a koponyát, amely szilárdsága ellenére néhányszor könnyebb az emlősök koponyájánál.

A madarak megszabadultak a felesleges farkcsigolyáktól is, amelyek úgynevezett pygostyllé nőttek össze. A nehéz fogazott állkapcsokat könnyű, sarkított csőrök váltották fel, a bőr pedig nélkülözi az izzadságmirigyeket, amellyek nedvesítenék és aránytalanul nehezítenék a tollakat. A nőstényeknek nem páros nemi szervük van, és a szaporodási időszakon kívül visszafejlődik (így van ez a hímeknél is), hogy a madarak a legkisebbre csökkentsék tömegüket.

A jelentős "szerkezeti" könnyítések ellenére a repülés rendkívül megerőltető tevékenység. Erről tanúskodnak a mellkasi izmok is, melyek a meghajtásra, vagyis a szárnycsapkodásra szolgálnak. A testsúlyok felét teszi ki. A vitorlázó madaraknál azonban, az izmokból kevesebb van. Annál több van inakból és kötésekből, amelyek lehetővé teszik, hogy minél tovább maradhasson széttárva a szárnyuk anélkül, hogy különösebb energiát fejtenének ki.

 

(A könnyű üreges csontok és mellizmok teszik a ragadozókat az égbolt királyaivá)

A repülőizmok meghajtása

A madarak tüdeje néhány légzsákban végződik, amelyek a csontok üregeivel állnak összeköttetésben. Feladatuk nemcsak a madártest megkönnyítése, hanem a légzés légellátása is. Ezek a légzsákok szolgálnak hűtésként is a megfeszített izmoknak.

A madár metabolizmusa is alapvetően különbözik a nem repülő élőlények anyagcseréjétől. A madarak néhányszor magasabb a pulzusuk, magasabb a vérnyomásuk és a vércukorszintjük, amelyek gyors energiaforrásai az izomzatnak. Mindez növeli az "üzemanyag" elosztásának hatékonyságát, ezért sokkal nagyobb megterhelést képesek elviselni, mint mondjuk az ember.

A madaraknak nagyon jellegzetes mellkasi csonttarajuk van, amely rögzíti a szárnyak mozgatóit, ezek a legnagyobb izmok a testükön. Ezeknek a feladata a szárny mellkashoz húzása, vagyis a szárnycsapás előidézése és a felhajtóerő képzése. A kulccsontok V alakban nőttek össze. Feladatuk a mellkasi csontok és a kar összekötése, hogy ezzel szilárdabb támaszt nyújtsanak a repülőizmoknak.

Csúcstartó madár

A legnagyobb mai röpkés madarunk a dél-amerikai kondorkeselyű, amely 3,2 méterre is képes széttárni szárnyait, tömege pedig 10 kilogramm. Tömege azonban korántsem hasonlítható össze a legnagyobb madáréval, a kétujjú struccéval, amelynek tömege 150 kilogramm körül mozog, és 2-2,5 méter magasra nő.

 

Madarak rovarszokásokkal

A madarak többsége a vitorlázás és a szárnycsapással (amelyet érthetően a holttevékenységet kifejtő felfelé mozgásnak kell követnie) előidézett felhajtóerő kombinálásával repül.

A legfordulékonyabb tollas madarak közé a kolibrik tartoznak, amelyek a rovarokhoz hasonlóan a szárnyaikkal légőrvényeket keltenek, és a testük előtt, illetve mögött áramló levegő sebességének különbségével alakítják ki a felhajtóerőt. Míg a többi madár a szárnyai végződésével repüléskor szabályos ellipszist ír le, a kolibri egy fekvő nyolcast rajzol. Ezt az teszi számára lehetővé, hogy a karcsontok jelentősen lerövidültek, és a szárny nagy részét a csuklócsontok, a mellcsontok és mellcsont feletti csontok tartják. Emiatt a kolibri jelentős szabadságot kap repüléskor, és szárnyaival szinte félkörívet is leírhat. Így egyáltalán nem okoz neki gondot megállni, és "állni" a levegőben, derékszögben elfordulni vagy hátrafelé repülni. Az ilyen mutatványok végrehajtása érthetően nemcsak a szárnyak manőverezési szabadsága szükséges, hanem a rezgésszám sebessége is. A kolibrik pedig ebben valóban mesterek. Általános körülmények között 50-80-szor csapnak szárnyaikkal másodpercenként, násztánc alkalmával azonban akár 200-szor is.

   (Kolibri)

Ennek felel meg az izomzat 75 százalékos aránya a test teljes tömegéből, és és a metabolizmus is, amely tízszer nagyobb, mint az embernél (a szívveréshez hasonlóan, amelynek szaporasága tízszerese az emberének: szívük nyugalmi állapotban percenként 615-ször ver).

                                                                            Solyom Petra

 

Fogamzásgátló ausztrál kenguruknak!

Amikor valaki Ausztráliáról beszél, a közép-európai embernek automatikusan a kenguru jut az eszébe. Ez az erszényes emberemlékezet óta elválaszthatatlan jelképe az ausztrál kontinensnek. Igen ám, de mi történik ezzel a szimbólummal, ha elkezd szaporodni?

Miből van több Ausztráliában: kenguruból vagy emberből? Aki azt válaszolta, hogy kenguruból, helyesen válaszolt. Amíg Ausztráliában 20 millió ember él, addig az ott élő kengurupopulációk egyedszáma csaknem háromszorosa ennek. Napjainkban a kenguruk számát 57 millióra becsülik, ez azonban évről évre növekszik. A helyzet inkább csak a külföldi turistáknak tetszik, az ausztrál lakosokat elkeseríti. A problémával az ausztrál kormánynak is foglalkoznia kellett.

Lövések az állam jelképére

A kengurupopuláció explóziója már teljes mértékben ellenőrizhetetlennek tűnik. Különösen kritikus a helyzet az ország fővárosa, Canberra közelében. Annak ellenére, hogy a kenguru ausztrál nemzeti állat, és bekerült az ország címerébe is, a főváros környékén évente ezreket lőnek le belőlük. De még ez sem segít, és a közkedvelt állatok száma elviselhetetlenül növekszik.

A szakemberek éppen ezért ma már humánusabb megoldást javasolnak, amely megállítaná az erszényesek számának gyors növekedését - és ez nem más, mint a fogamzásgátló. "Ez nyilvánvalóan sokkal jobb, mint lelövöldözni a kengurukat - mondta el az Animal Liberation szervezet szóvivője, Simone Gray. - A saját fővárosunkban nem éppen illő dolog lelövöldözni a saját nemzeti jelképünket."

Vajon sikeres lesz-e a legújabb módszer?

Az ausztrál kormány bejelentette, hogy a kenguruk legelőin a szakemberek fogamzásgátló pirulákat helyeznek el. A tudósok azt feltételezik, hogy az állandóan éhes erszényesek a fűvel együtt elfogyasztják ezeket is. A kísérlet sikere egyelőre bozonytalan. Az ausztrálok 2005-ben is kipróbáltak valami ehhez hasonlót, de törekvésüknek csak csekély eredménye volt. Nagy reményeket tápláltak akkoriban a hímeken elvégzett vazektómia (olyan műtéti eljárás, amelynek során az ondóvezetéket átvágják) és a nőstényekbe beültetett fogamzásgátló implantátumok iránt, ezek a módszerek nagyon munkaigényesek voltak azonban, és igen jelentős költségekkel jártak.

 (A nőstények már a vemhesség idején is párzanak, az új embrió az anyaméhben addig várakozik, amíg az előző kölyök el nem hagyja az erszényt).

Tigristrágya vagy fogamzásgátló

Az ausztrálok azért ellenzik annyira a kengurukat, mert elszaporodásuk hatalmas károkhoz vezet a mezőgazdaságban. Nem csupán a termést fosztogatják, hanem jelentősen megcsapolják a korlátozott mennyiségű ivóvízkészleteket, amelyek az ausztrál kontinens bizonyos részein igen értékes kincsnek számítanak.

Az ausztrál farmerek már mindent bevetettek a kenguruinvázió ellen. A fogamzásgátlás mellett sokat várnak a tigristrágyától is. Természetesen nem friss trágyáról van szó. A Queenslandi Egyetem kutatói kifejlesztettek belőle egy igen hatásos, távoltartó hatású anyagot. A vadkecskéket, ez a zsirsavakból és kénes összetevőkből álló anyag olyannyira elriasztotta, hogy a vizsgált övezetben három napig nem is mutatkoztak. Az ausztrál kecskék ugyan természetesen tigrissel nem találkozhatnak, de a veszélyes ragadozó szaga annyira specifikus, hogy azt rögtön felismerik. Hasonlóan érzékelik ezt a kenguruk és a vaddisznók is, amelyek a helyi mezőgazdászoknak súlyos károkat okoznak a termésben.

Naponta kétszer ütköznek kenguruval

A kenguruk ráadásul a közlekedést is nehezítik. A szárazság az egyébbként szimpatikus erszényeseket gyakran arra kényszeríti, hogy elmeneküljenek a természetes élőhelyükről, a szavannákról, és a városok külső részein keressenek menedéket. A kenguruk nem igazán ismerik a közlekedési szabályokat, így nem csoda, hogy Ausztráliában az állat okozta balesetek igen nagy része, 70 százaléka éppen a kenguruk miatt következik be.

Canberra lakói sokat mesélhetnének erről, az ő városukban ugyanis csak 2004-ben hatszáz balesetet okoztak a kenguruk, tehát csaknem napi két balesetet. Ilyen szerencsétlenség történt a norvég autóversenyzővel, Peter Solberggel is, aki 2005 őszén egy kenguruval ütközött az ausztrál ralin.

Ennél még különösebb eset történt egy bizonyos John Fleminggel, aki szintén egy kenguruval ütközött, éppen akkor, amikor azokat a közlekedési táblákat szállította ki a megfelelő helyekre, amelyek a kengurukkal való ütközés veszélyére figyelmeztetnek. És még hosszan sorolhatnánk az ütközéses baleseteket.

Hogy a kengurupopuláció stabilizálódik-e vagy a számuk esetleg csökken, csak az idő múlásával derül ki. Mindenesetre ilyen kiterjedt fogamzásgátlási programra az állatok között még nem volt példa a világon.

(A kenguruk túlzott elszaporodásuk miatt fogamzásgátló szereket kapnak, az elriasztásukra pedig tigristrágya-kivonatot használnak. Úgy néz ki, hogy megszűnt számukra az aranyélet...

A legnagyobb kenguru a vörös óriáskenguru (Macropus Rufus)

A tudósok eddig 69 kengurufajt írtak le, amelyek közül a legnagyobb a vörös óriáskenguru. Ez a faj a vízlelőhely meghatározásához igen fejlett szaglását használja, és mivel a vízkészletek korlátozottak, ezek az állatok képesek a megszokott élőhelyüktől akár 200 kilométeres távolságra is elkóborolni.

Főleg este legelnek, füvet, növények lédús hajtásait és leveleket esznek. Két természetes ellensége - az embert nem számítva - az ékfarkú sas (Aquila audax) és a dingó (Canis lupus dingo).

(A vörös óriáskenguru hossza egy és másfél méter között mozog. A farka 0,75-1,2 méter hosszú, tömege 25 kilogramm /a legkönnyebb nőstények/ és 90 kilogramm /a nagy hímek esetében/ között mozog. Általában két-tíz fős csoportokban élnek, de szárazság idején a kis tavak környékén akár 1500-an is összegyűlhetnek).

                                                                    Kun Márton

 

---

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: ÉRDEKESSÉGEK AZ ÁLLATVILÁGBÓL!
Rügyecskék Ember- és Környezetvédelmi Közhasznú Alapítvány - © 2008 - 2025 - rugyecskek.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat